Néhány hete kísér egy emlék. Úgy éreztem még érlelni, dédelgetni kellene mielőtt kiírom magamból, de a múlt éjszakai álmom mégis kiugrasztotta.

Azt álmodtam, hogy Bágyonban, nagyanyámék nyárikonyhája előtt állok, pontosabban a nyárikonyha rozoga ajtaja előtt. 

Lakatlan volt a ház.

Kicsit félve, de mégis lassan megnyitottam az ajtót. Kifele nyílt, nem befele. Nagy csodálkozásomra a konyhában meleg volt. Csak a a nyárikonyha első felében volt bútor. Balra, egy asztal, amelyen a régi dagasztóteknő volt. Tele volt, legalább hat házikenyérre való kelt tésztával. Ahogy kinyitottam az ajtót, mintha a levegő megmozdította a tésztát. Finoman rezgett a kissé  túlkelt kenyértészta. Jobbra volt a zöld téka, ahol annak idején a kakaót tartotta Anna mama, és amelynek a tetején reggelente a kakaós kávét készítettem.  Valamikor a 80-as években.

A tűzhely hiányzott.

A tűzhelyről jut eszembe, egyik nyáron levágtuk a kendermagos, kicsi kakast. Hogy mit csináltunk mit nem tatával (ő vágta és én fogtam a lábát a drága kicsi kakasnak),  a kakaska utolsó erejével kiszökött a vájlingból s beszaladt a tűzhely mögé. Mama úgy kellett összeszedje a lógó nyakú kakast.

Álmomban, a nyárikonyhából hiányzott a régi kopott tulipános láda is, ami két részre volt osztva: az egyikben mindig máléliszt, másikban korpa volt. A lisztet fehér, sűrűszövésű liszteszsákban tartotta nagyanyám.

A legerősebb és legmeghatóbb érzés, a meleg volt, ami a nyárikonyhában fogadott. Ember sehol sem volt, tűzhely sem, de olyan igazi jó falusi meleg volt, amit csak a kihűlő búbos kemence tud maga után hagyni.

Nagyanyámnak olyan nyárikonyhája volt, aminek a végében be volt építve a kenyérsütő búbos kemence. Két oldalán volt  „a kemence ponkja”, ha jól emlékszem,  amolyan tároló helység. Ha télen is használtuk volna ezt a konyhát, bizonyára oda húzódtunk volna fel melegedni, mint a kismacskák. 

Télen a télikonyhát használtuk. Jobban tartotta a meleget. A ház ezt a részét Nagyapám, akit mi Feri tatának szólítottunk, Gyergyóból hozatta. Székely mesterek rakták össze Bágyonban a 156 vagy 165 szám alatt. Talán mégis 165 volt. Nem emlékszem pontosan.

A téli vakációban, Kinga hugom és én, ebben a télikonyhában, esténként kiselőadást tartottunk mamának és tatának. Tata a kanapé jobb oldalán, mama pedig a bal oldalán ült. Mi pedig elbújtunk a nagyszoba ajtaját védő, jobb és bal oldali függönyszár mögé. Onnan léptünk ki a konyha közepére verset szavalni, mesét mondani vagy énekelni.

A drapéria, (úgy mondták annak a színes anyagból készült függönynek) fél centire lógott az orromtól, mintázata örökre beivódott emlékeimbe: inkább bordó mint ciklámen alapon, fehéres-feketés nagy borzos krizántémokra emlékszem. A világosabb foltok engedtek kicsit átlátni a függönyön.

Kingát állandóan igazgattam, valamit mindig javítgattam az előadásmódján. A hugomnak nem lehetett könnyű. Az előadás végeztével mama és tata tapsolt, mi pedig meghajoltunk. Első és utolsó jó szereplésem ott volt, a télikonyha linoleumán. Ébren álmodom arról, hogy egyszer sok ember előtt is úgy fogom érezni magam, mint ott, mama és tata előtt.

Mama és tata csillogó szemeit nem feledem. Számukra a mi előadásunk volt a boldogság. Mi nem tudtuk milyen nagy dolognak vagyunk a spontán kivitelezői. Mama és tata, ők bizonyára tudták.

Minden kedvtelésből zajlott. Egy örök pillanat volt, ami máig él bennem.

És közben vidáman pattogott a Vesta-ban az égő fa. Kicsit füstszagúak voltunk, de ezt csak akkor vettük észre mikor édesanyámék hazavittek, a hűvösebb városi tömbházlakásba.

Anna Mama, született Sikó,  2o22 márciusában lett volna 1oo éves, Feri Tata pedig 2o21 novemberében töltötte volna a 1oo-at. A Kolozs megyei, bágyoni temetőben vannak eltemetve.

Már rég nincsenek velünk, a ház sincs meg. El kellett adni 1997-ben. Olyan idők jártak, hogy el kellett engedni a házat.

Vannak dolgok amiket jó elengedni, és van amiért érdemes küzdeni.

Hogy azért a két honyháért érdemes lett volna küzdeni? Kétség nem fér hozzá, küzdeni kellett volna.

Kívánok mindenkinek békés ünnepeket, örömteli pillanatokat, reményteli Újesztendőt.

UI: Az utolsó fotón nagyapám családja van megörökítve. Feri tatáék 5-en voltak testvérek: balról, Samu, nagyapám, Anna, Balázs és Gyula. A kép a Magyarországra való áttelepedés élőtt készült, a 4o-es évek elején.  Köszönöm ifj. Pálfi Balázsnak a fotót. Nagyapai dédapám Pálfi Gyula, született 1889 október 3-án Bágyonban, dédanyám Nagy Anna.