Már rég meg kellett volna törni, de egyedül unalmas művelet. Így aztán nem volt mit tennie a diónak,várt. Várta a pillanatot, mikor majd valaki kipattintja védelmező faburkolatából.

Nem hiszem, hogy lenne olyan szülő, aki ne szembesülne azzal, hogy kamaszodó gyermeke  gyakrabban „elvonul” és „ jól elvan” a saját világában.  A telefonja,  virtuális és valós barátai, sokasodó külön programja kezdi kitölteni az életét. Nem könnyű bejutni ebbe a világba úgy, hogy közben senki ne vádoljon meg fölösleges kíváncsisággal, ellenőrizni akarással vagy éppen  túlzott aggodalmaskodással.

A dióbélfeltárási akció meglehetősen rosszul indult. Unott arckifejezés, biggyesztett szájszél, bátortalan kalapácsütések és szerteszét röpködő dióhéjdarabok. Ez jellemezte az első tíz percet. Valóban, rendkívül unalmas tevékenység a dióval való bíbelődés, ha egyedüli cél a dióbél héjából való kiszabadítása.

Jóformán észre sem vettem mikor vált ez a „csak hasznos és soha kellemes”  foglalkozás, igazi, jóízű beszélgetéssé. Észrevétlenül, lazán utat tört magának a munkakedv,  kiderült miként lehet könnyebben megtörni a dió héját, fény derült arra, hogy melyik tanárnak milyen szokásai vannak, ki mit és miért szeret és természetesen nem szalaszthattam el az alkalmat és rövid „litániát” tartottam a két nagylánynak az egészséges étkezés fontosságáról. Nem baj ha esetleg unalmasnak tűnt, nekem is sok minden dögunalmasnak tűnt annak idején, de idővel rájöttem, hogy azok az unalmas tanítások nem voltak fölöslegesek. 

Régóta gyanítom, de ezúttal teljes mértékben megbizonyosodtam arról, hogy a mai gyermekek nem különböznek olyan nagyon az érettebb, tegnapi gyermekektől , csak a játékszerek és a körülmények változtak.

Mikor akkora voltam mint most Anna lányom, nagyanyám esténként varrni és malmozni tanított. Manapság néha a lányom tanít engem okostelefont kezelni, olyan gyorsasággal, amit én már nem fogok elérni (igaz, nem is érdekel olyan nagyon ez a fajta kézügyesség).

Rohanóra állított világunkban mind nehezebb egymásra találni és csak úgy együtt lenni,  beszélgetni, esetleg játszani. Külön elnevezést is kapott ez a ritka jelenség: minőségi időnek nevezik. Míg a kisebb gyermekeinket könnyebb közös játékra hívni, a nagyobb gyermekeinkkel nehezebb egymásra találni és minőségi idővé alakítani az együtt eltöltött időt.  Attól tartok, hogy nemcsak a a különböző gépek és kütyük okolhatók azért, hogy nagyobb gyermekeink olyan sokszor „elvonulnak”. 

Amint már említettem, időhiányos, betegesen gyorsuló világunk , nem fog segíteni senkinek, hogy időt és türelmet találjon gyermekére vagy a társára, anyjára, apjára,rokonára, barátjára... Mindenki maga kell megkeresse és megtalálja a számára és családja számára a megfelelő alkalmat az egymásra találásra.  

Bármennyire nehéznek és fáradságosnak tűnik, biztos hogy érdemes ebbe energiát fektetni ... az élet egy adott pillanatában, egy igazi beszélgetés akár lélekmentő  lehet bárkinek, de egy felnövekvő kis felnőtt részére annál inkább.

Kívánok mindenkinek türelmet és kitartást a diótöréshez, ami nemcsak hasznos, de igencsak kellemes időtöltésnek bizonyul megfelelő társaságban.

Szeretettel, László Tünde Réka